Faith szemszöge
Jobbnak tartottam a hallottak után leülni Dylan mellé. Szeme könnyes volt. Régóta ismerem, de még nem láttam őt ilyen letörtnek.-De miért?
-Még tőlük erre személyes választ nem kaptam de az üzenetük szerint megbánták, hogy a nevelés szempontjából lemondtak rólam.
Nagyon megsajnáltam. Nem tudtam, hogy erre mit is válaszoljak. A szüleiről annyit tudok amennyit ő maga, hogy gazdag ügyvédek.
-És ez biztos?
-Holnap fogok velük találkozni. De Hope én nem akarok velük menni. Szerinted olyan egy jó anya aki 12 évre lemond rólad aztán meggondolja magát? Azt hiszik én egy játékszer vagyok akit ide-oda rakosgathatnak!?
-Nincs beleszólásod ebbe? Mármint csak így elvihetnek?
-Még a jogaimnak nem néztem utána, de könyörgöm, ügyvédek. Ha lenne is, ők simán elérik, hogy velük menjek.
A nyugodt csendet szokás szerint Clay megérkezése szakította meg, ami elég hangos volt.
-Azt hiszem, barátnőm van.-kiabálta.
-Clay, halkabban ne ébressz fel mindenkit.
-Hé haver, hiányoztál a buliból. Merre jártál?
-Majd a szobában elmondom.-mondta Dylan, majd elindultak az emeletre.
Az éjszakám elég rosszul telt. Egész végig azon agyaltam, hogy milyen lesz itt az élet Dylan nélkül. Neki nem szabad elmennie. Ő már közénk tartozik. Tíz éve vagyunk barátok és ha elmegy, félek, bár törekednénk kapcsolatunk fenntartására, de egyszer megszakadna. Új élet várna rá új haverokkal. A négyes bandánkban mindenki másért szerethető. Dylan a védelmező és realista, Clay a bulimániás és mindig feldobja a hangulatot, Hope a vicces, aranyos lány engem pedig az őszinteségem miatt bírnak és azért, mert nagyrézben mindig önmagamat adom. Mindenki külön egyéniség és pótolhatatlan. Az ábrándozásomnak a hat órási ébresztőm vetett véget. Hiába voltam fáradt, nem bírtam tovább aludni.
Hope még fél óra múlva is aludt, így nem keltettem fel a hétvégére való tekintettel. Egyenesen a fiúk szobája felé vettem az irányt.
-Dylan?-tettem fel a kérdést Clay-nek.
-Ki ment kicsit levegőzni. Nyolcra jönnek elvileg a kis szülei.
-Szerinted oda menjek hozzá?
-Hagyd inkább egyedül.
A falon megpillantottam egy idei képünket. Hosszú percekig néztük együtt majd szó nélkül lementem. A barátnőm már ébren volt és kicsit jobb hangulatban, mint tegnap este.
-Hogy vagy? Túltetted magadat ezen a dolgon?
-Azt hiszem, igen.-mondta, majd elmosolyodott.
-Helyes. Sok mindenről maradtál le.
Ekkor kérdőn rámnézett. Várta a mondat folytatását.
-Dylant a szülei el akarják vinni a Claremontból és úgy néz ki, hogy Clay-nek sikerült felszednie azt a lányt a tegnapi buliból.
-Hű ilyen hírekre nem számítottam. De mi lesz Dylannel? Elmegy?
-Körülbelül fél óra múlva eldől. Akkor jönnek ide a szülei.
-De hisz mikor látta őket utoljára? Ha jól emlékszem talán öt éves korában. Elég hamar meg akartak szabadulni tőle. Most mi ez a hirtelen szeretetroham?
-Majd elválik.
Ez után Hope mobilja remegni kezdett-ezek egyértelműen facebook értesítési hangok. Kicsit nézegette az eseményeket(gondolom nagyrészük a buliról), majd megszólalt:
-A látottak alapján te aztán jól beolvastál ennek a Craig gyereknek.-mondta majd a telefonkészülékét az arcom elé tartotta. A srác egyik haverjának egy vicces beszólását mutatta, amire elég sok kedvelés érkezett.
-Csak kicsit kiosztottam.-modtam majd összenevettünk.
Az óra nyolcat ütött és ezzel egy őrületes várakozás vette kezdetét. Legszívesebben minden ott állnánk Dylan mellett, de sajnos nem lehet. Én nem bírtam egy helyben ülni, inkább körbejártam a Claremontot és többször elhaladtam a tanári mellett. Hangokat hallottam, de a beszélgetést nem lehetett kiszűrni. A sokk akkor ért, amikor a bejárati ajtóban megpillantottam Craig-et. Ha Dylan miatt jött, akkor örülök, de Hope-ot remélem elkerüli.
-Szia Faith.
-Helló. Kihez jöttél?
-Dy és Te miattad. Beszélni szeretnék veled.-mondta, a hangjában egy kis komolysággal.
-Mondd csak.
-Tudod amit tegnap mondtál azon kicsit elgondolkodtam és rájöttem, hogy a jófejségem ellenére néha milyen szemét vagyok. Nem gondoltam, hogy Hope-nak ennyire rosszul esik amit mondok, de őszintén nem is érdekelt. Gondolom nem szeretne találkozni velem meg te úgyse hagynád, szóval egy bocsot légyszi üzenj meg neki.
Önkénytelenül is elmosolyodtam, mivel egy olyasmi típusú srácnak, mint Craig elég nehéz beismernie, hogy neki is vannak hibái.
-Rendben és büszke lehetsz magada, hogy egy ilyen szövege összehoztál.
-Még nincs vége. Tudod, amikor először találkoztunk körülbelül 3 éve megfogott az benned, hogy mindenkivel olyan közvetlen vagy és ugyanúgy beszélsz a különböző emberekkel. Akkor azt hittem ez egy baráti szimpátia, de ma már rájöttem, hogy több ennél.
Remélem nem azt fogja mondani.
-Hope-ot azért utasítottam vissza, mert szeretlek.-mondta, majd megcsókolt.
És ebben a pillanatban jelent meg Hope is, aki döbbenten ennyit mondott:
-Bocs a zavarásért, de Dylan végzett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése