8-Büntetés

A könyvet mindig ketten alkotják: az író, aki írta, és az olvasó, aki olvassa.-Kosztolányi Dezső

Faith szemszöge
Ledöbbentek a hír hallatán, az biztos.
-Komolyan megvan a száma?-kérdezte Dylan.
-Igen, itt van.-mondtam, majd kihalásztam a zsebemből a névjegykártyát és átnyújtottam neki.
Egy ideig csak nézegették a fiúk, majd Clay kikapta a kezéből és már tárcsázta is.
-Te hülye vagy.-kiabáltam, miközben próbáltam kicsavarni a kezét.
-Nyilván azért adta ezt neked, hogy felhívd. Miért nem teszed ezt?-kérdezte.-Minden lány erről álmodna 
és viccet félretéve, sok fiú is.-mondta, s közben magára mutatott.
Nos, ezen töprengtem egy kicsit. Mi van akkor, ha komolyan gondolta, amit mondott? Tényleg lenne hozzá tehetségem? Ekkor eszembe jutott egy gondolat, ami miatt ugrott az egész gondolatmenetem.
-Igen, de azoknak a lányoknak vannak családjaik, szüleik, akik támogatják őket. Egyébként, nem hiszem, hogy annyira különleges lennék. Szerintem sok lánynak osztogathat ilyet, hogy lázba hozza őket, majd össze töri az álmaikat. Ha igaz az a sok újságcikk.
-Minden a hozzáállásodon múlik.-mondta, majd elkezdett kifelé sétálni.
-Héj, mi lesz Nicole névjegykártyájával?-kiáltottam utána.
-Ezzel egy álmomat töröd össze éppen.-mondta, majd Dylan kezébe adta és kiment a szobából.
-Ez a fiú semmit sem változik.-mondta Hope, kis gúnnyal a hangjában.
-A lányos kibeszélést hagyjátok későbbre, mert én még itt vagyok.-mondta Dylan.
Róla el is feledkeztem kicsit.
-Te talán reálisabban látod a dolgokat Dylan. Mi a véleményed vagy tanácsod?-kérdeztem.
Egy kis ideig húzta a válaszadást: tudta, hogy ezt utálom.
-Tedd azt, ami neked a legjobb. Mondjuk én a helyedben nem keresném meg Nicole-t. Nem gondolom, hogy hosszútávon jól jönnél ki a szituációból. Ő egy olyan beállitottságú nő, akit valószínűleg nem érdekelnek mások érzelmei. Főleg nem ilyen tinilányoké.
-Hogy érted, hogy "ilyen"? Milyen vagyok én?
-Sebezhető, kihasználható. Szerinted mért pont egy Claremont lakónak adta volna oda, amikor annyi fiatal lány van a városban?
-Miért nem tudtuk eddig, hogy ennyire értesz a nőkhöz?-kérdeztem.-Amúgy igazad lehet. Felejtsük el az egészet.-mondtam. Ekkor Clay visszajött.
-Eszembe jutott, hogy az én szobámban voltunk bent, tehát nekem kellett volna kiküldeni titeket.-mondta.
-Megyünk, megyünk.-mondta Hope.
Másnap, kedd reggel öt körül felébredtem és nem bírtam visszaaludni. A kis névjegykártya ott lapult mellettem a fiókban-biztos voltam benne, hogy ez az oka az álmatlanságomnak. Kísértésbe estem. Kivettem. Fehér alapon, csillogó arany színű betűkkel volt belegravírozva a neve és az elérhetősége. Vajon Elizabeth mit tenne a helyeben? Írtam neki egy üzenetet, de nem erről. Nem akartam tovább bonyolítani az életét. Viszont hirtelen Hope rámvetette magát hátulról és a telefonom kiesett a kezemből.
-Hope mit csinálsz?-kérdeztem.-Teljesen megőrültél?
-Nem fogom hagyni, hogy hülyeséget csinálj.
-Kinek ártok azzal, hogy SMS-t írok a testvéremnek?-emeltem fel a hangomat.
-Ó, hogy te neki írtál? Azt hittem, hogy Nicole Alvordnak .-mondta, miközben a padlót pásztázta.
-Már a telefonomat se használhatom egyedül? Ha neki is írtam volna akkor a megoldás az, hogy leütsz ?-kérdeztem.
-Mivel ezzel megakadályozom a cselekményt?-kérdezte, de szerintem nem is tőlem, hanem saját magától.-Megláttam előtted azt a kártyát. Bocsi.
-Nem haragszom, de kérlek többet ne csinálj ilyet. Kicsit megijedtem.-mondtam.
-Rendben van.-mondta.

***

-Te teljesen megőrültél.-jelentette ki Clay.

-Mennyire tört be a telefonod?-kérdezte Dylan.

-Egy kicsit.-válaszoltam és átnyújtottam neki a készüléket.-Nézd meg, te jobban értesz ehhez.

-Szerintem helyre lehetne hozni. Van ezzel foglalkozó ismerősöd?-kérdezte.

-Nincsen.-mondtam.

-Craig unokatestvérének nem egy telefon szervíz boltja van?-kérdezte Clay.

-De. Craig akár el is vihetné neki. Mit szólsz hozzá?

Egyántalán nem akartam Craig-el találkozni. Hope arcára siklott a tekintetem. Legfőképpen ő volt az oka. Viszont a mobilomat gyorsan meg kell csinálni és jelenleg nincsen jobb ötletem.

-Rendben.-mondtam.-Oda viszitek neki?

-Jobb, ha te teszed. Tuti lesz pár kérdés, amire én nem tudnék válaszolni.-mondta.

Közben odaértünk az iskola elé. A tág aulában ketté szakadt a csapat. Én és Dylan német, míg Craig és Hope spanyol órára mentek. A többi óra gyorsan eltelt és egészen eddig sikerült elkerülnöm ŐT.

-Megkerested már Craiget?-bökött meg hátulról Dylan.

-Nem.-súgtam neki oda.

-Odamenjek hozzá veled?
-Csak el tudom ezt intézni egyedül.-mondtam hangosan.
-Miss Scott megosztaná velünk is azt a roppant fontos információt, amit éppen most vitatott meg Morgannel?-nézett rám szúrós szemmel a fizika tanárom. Így se bírt nagyon, most már pikkelni is fog rám.
-Éppen Newton törvényéről beszélgettünk tanár úr.-mondta Dylan.
-Nem önt kérdeztem. Nos Faith?
-Hát.....-lefagytam. Dylan sokkal jobb az ilyen hirtelen válaszadásban. Talán mert jártasabb is benne.
-Akkor háromkor találkozunk.
-De tanár úr!
-Az én órámon nem szeretem ezt a viselkedést.-mondta.
A csengő megváltásként érintett. Bár tíz perc múlva újra az iskolapadba ülhetek.
-Dylan!-kiabáltam utána.-Nem gondolod, hogy miattad vagyok ebben a helyzetben?
-Én halkan beszéltem ELLENTÉTBEN VELED.-emelte fel viccesen a hangját.-Az segít, ha önként jelentkezem a délutáni bezárásra? Nem hiszem, hogy lett volna erre példa. De ha ez segít neked.
-Igazad van. Akkor délután.
-Szia.-jött oda Hope és megölelt.-Ez jól fog még jönni.-mondta, majd egy Snickerset csúsztatott a táskámba.
Ebben nekem tényleg nincsen tapasztalatom. Egyszer voltam csak ilyen büntetésen, de már nem is emlékszem rá. Haragosan elindultam a tizenhatos terembe. Persze nem siettem annyira. Lenéztem a büfébe előtte és megnéztem az iskola e heti programjait és csak utánna indultam fel.
-Hát idetalált.-mondta Mr. Benward.-Ön nem gyakori vendég itt. Legalább lesz társa Craig Websternnek. Az egyóra elindult.-mondta és megajándékozott egy kárörvendő mosollyal.
Én meg az ajtókeretben álltam és meg is kapaszkodtam benne. Muszáj volt. Egész nap sikerült elkerülnöm őt, erre most egy órára össze leszek zárva vele. Próbáltam uralkodni magamon és szó nélkül leültem az első padsorba egy széket kihagyva közöttünk.
-Szia Faith.-mondta.
-Szia.
Kis szünet következett, majd folytatta:-Miért érzem úgy, hogy kerülsz engem?
-Mert így van. Nézd, sajnálom, aranyos volt az üzeneted, de Hope miatt jobb, ha ezt nem erőltetjük.
-Ha nem lenne Hope? Lenne esélyem?-kérdezte, de nagyon szelíd hangon.
-Nem viseled el, ha a lányok nemet mondanak neked, igaz?-kérdeztem. Ekkor mellém ült.
-Nem igazán. Miért kerültél ide? Még nem láttalak itt.
-Órai suttogás miatt.-mondtam.
-Khm, én azt nem annak nevezném.-szólt közbe Mr. Benward.
Craig nevetve rámnézett.
-Kicsit enyhítettem.-mondtam.
-Hallottam, hogy gond van a telefonoddal.-mondta.
-Igen, a barátnőm összetörte.
-Dylan említette, hogy jössz, de egész nap nem kerestél.
-Igen, sajnálom..
-Te mindent sajnálsz.-mondta, majd megigazította az ingje gallérját.-Ez is miatta volt?
Szótlanul bólogattam.
-Nem számít. Megnézhetem a mobilodat?-kérdezte.
-Persze.-mondtam és odaadtam neki.
-Odaadom Patricnek, megnézi.
-Köszönöm.
-Kivel küldjem vissza? Küldhetném talán a titkos szolgálattal és akkor a barátnőd azt se tudná meg, hogy valaha beszéltünk.-mondta nevetve.
-Ennyire azért ne vedd komolyan.-mondtam.
-Ha viszont nem érzem irántam semmit, akkor miért érzed magadat furán, hogy velem találkozol Hope tudta nélkül?-kérdezte.
Ezen még én se gondolkodtam. 
-Mert Hope mindig azt gondolja, hogy titkolózom.
-Miért?
-Mert az elmúlt napokban előfordult párszor.-mondtam.-Ezzel mire akarsz kilyukadni?
-Az oka nem én vagyok annak, hogy nem bízik benned. Hanem a titkaid.-mondta ledöbbenve.
-Ez ez meglehet.-mondtam.
-Akkor, hogy erre rájöttél, eljöhetnél a holnapi bulira. Megünnepeljük az iskolaszünetet.-mondta.-Hozd Hope-ot is. Ha a saját szemével látja, hogy részedről nincsen köztünk semmi, akkor talán lenyugszik.
Ezt az eszmecserét nehéz volt követni. Olyan aranyosan próbált elhívni a buliba, bár kizárólag barátként megyek. Ha Hope nem lenne, akkor most tuti vehetném ezt egy randinak is. Sajnos nem ez a helyzet.
-Rendben van. Ott leszünk.-mondtam.
-Craig letelt a büntetése. Faith, önnek még fél órája van.-mondta.
-Nekem is van még pont annyi szabadidőm. Nem véletlen egybeesés?-mondta.
-Van kedved még itt ülni?-kérdeztem.
-Veled igen.

7-Váratlan találkozás

Köszönöm a 10 feliratkozót. Elhoztam nektek a hetedik részt. Jó olvasást kívánok. :) - Hale.Lucy

Faith szemszöge

Számunkra ismeretlen okok miatt még mindig mindenki be akart jönni a Claremontba. Egysötét bőrü, fekete öltönyt viselő férfi még három társával jött be kintről erősítésként, a tömeg visszatartására. Pontosabban nem is tömeg, hanem paparazzók sokasága. Mi csak tétlenül és kíváncsiskodva álltunk az aulában és próbáltuk megérteni a szituációt. Kezdett a levegő nagyon felmelegedni, ezért még a dzsekimet is le kellett vennem és le tettem a székre. Már az októberi moziműsort is fejből vágtuk, annyiszor futattuk unalmunkban végig a szemünket a hatalmas plakáton.

-Nem kérdezünk meg valakit, hogy mi történt? Vagy nem megyünk fel a szobáinkba?-kérdeztem.

-De, felmehetünk. Útközben úgyis összefutunk egy nevelővel, aki elmagyarázza, hogy mi folyik itt.-mondta Dylan.

Így aztán elindultunk a lépcső felé, de egy biztonsági őr elállta az utunkat.

-Ide nem mehetnek fel. Egyántalán ki engedte be önöket. Raffael, te voltál?

-Hiszen mi...-kezdte mondani, de az igazgatónő közbevágott.

-Ők az intézmény lakói. Felengedheti őket.

A férfi vetett ránk egy szigorú pillantást, majd egy kézlegyintéssel jelezte, hogy mehetünk.

-Mrs Devlin mi történik itt? Ki ez a sok ember?-kérdezte Hope, miután már kicsit eltávolodtunk az előcsarnoktól.

-Sajnos erről most nem beszélhetek, de holnap majd talán elmondhatom. Jobban teszitek, ha bementek a szobátokba.-mondta, majd megérintette a vállamat és elment.

-Csináljuk azt, amit mondott.-javasoltam.

Majd mi balra, a fiúk pedig jobbra fordultak és mindenki elindult a saját lakrésze felé.

-Mit csináljunk Hope?

-Meg kéne írni angolra azt a fogalmazást. Tudod, arról a személyről, aki nagyon közel áll hozzád.

-Oké. Hogyan is találkoztunk?-kérdeztem nevetve és elkezdtük összerakni a házi feladatot.

 Hope hamarabb befejezte az írását rólam.  Így amikor hallottam, hogy SMS-em jött, megkérdtem Hope-ot, hogy olvassa fel.

Dylantől hallottam pár dolgot, hogy mi történt veled. Ő se mondott sokat. Engem viszont érdekelne, hogy hogy vagy. Tudom, hogy mit ígértem, és próbálom ehhez tartani magamat, de aggódom érted.-C

-Gondolom ez a rejtélyes C nem Clay.-jegyezte meg.

-Nézd én erről már nem tehetek, hogy rámír. Nem fogom megváltoztatni a számomat. Mellesleg kibékített minket és engem pedig tényleg került a napokban, szóval egy szavad sem lehet. Ez meg csak egy üzenet. Mindig jobb ez, mintha megkeresne.-mondtam próbálva humorosra venni a figurát, amikor legbelül nagyon is megérintettek Craig szavai.

Tényleg aggódik értem? Talán kicsit félreismertem ezt a fiút? Nem, nem. Ezeket a gondolatokat gyorsan el kell felejtenem, mert a legjobb barátnőm fontosabb nekem holmi fiúnál. Megígértük egymásnak.

-Nem tudod, hogy hova tettem a dzsekimet?-kérdeztem.

-Legutóbb az aulában láttam rajtad.-mondta.

-A fenébe, ott felejtettem a széken. Azt hiszem ki kell merészkednem érte.-mondtam, majd elindultam az aula felé.

Hope nem válaszolt, hanem kicsit idegesen válogatott tovább. A folyosóra kilépve már hallottam a hangzavart, és a szomszéd szobákban élő lányok is kint ácsorogtak kíváncsisággal telt szemekkel. Megkérdeztek, hogy tudok-e valamit, de nemmel válaszoltam. Már éppen beléptem az aulába, amikor az ott levő őrök  egy hívásra elidultak kifelé az igazgatóság irányába. Nem is tűntem fel nekik. A kabátom a már ismert helyen pihent. A tömeg már kissé lecsillapódott, valószínűleg elfáradtak. Ismét hangokat hallottam, ezért lépteimet sietősre vettem. Ha észrevesznek, annak nem lesz jó vége.

***

Nem hittem el, amit láttam. Talán kicsit le is dermedtem. Nicole Alvord, a híres színésznő sétált velem szemben négy talpig feketébe öltözött férfivel és Mrs Devlinnel. Abban a pillanatban megértettem, hogy mire ez a nagy felhajtás. De mi lehet a látogatásának az oka? Abban viszont biztos voltam, hogy nagy bajban vagyok.

-Faith  mit keresel itt?

-Én csak a dzsekimért jöttem vissza.-mondtam, mikozben a kabátomat nagyon erősen megszorítottam.-Sajnálom.

Nicole, aki az igazgatónővel ellentétben nem állt meg, most hirtelen még is megtorpant és megpördült a tengelye körül. Kék szemével lassan végigmérett, majd visszasétált közénk. Mrs Devlin is észrevette, ezért abbahagyta a szidásomat. Igazából csak most tűnt fel, hogy a fekete szoknyájára egy drapp hosszú, meleg kabátot vett fel, ami elég furcsa ebben a kellemes, októberi időben. Valószínűleg ezzel takarja el arcát a fotósok és újságírók elől.

-Hogy hívnak?-kérdezte szelíden.

-Faith Scottnak.-feleltem habozás nélkül.

-Szép név és milyen szép a szemed. Mindig is barna szemet szerettem volna. Olyat, ami mindig egy indiánra emlékeztet.-mondta, majd elmosolyodott.-Ez nem jött össze nekem.

Igazából ezt az egész beszélgetést nem értettem. Miért állt le csevegni velem?

-Gondolkodtál, hogy modell legyél?-kérdezte.

Én erre csak értetlenül néztem rá. Nem érzem magamat modell alkatnak.

-Elmerengtem rajta, de ez nem az én világom.

-Kár. Pedig egy kis stílusváltással és edzéssel sikerülhetne. Ha meggondolnád magadat, Hívj fel ezen a számon.-mondta, majd a bőr pénztárcájából elővett egy névjegykártyát és átnyújtotta nekem. A kezem remegett, amikor átvettem tőle.-Önt pedig még keresni fogom.-mondta Mrs Devlinnek.

Sarkon fordult, és elindult kifelé. Azonnal lerohanta őt a tömeg. A testőrök alig utdták eljutattni biztonságosan az autóig.

-Jól vagy?

-Mit csinált itt tanár nő?-kérdésre kérdéssel felelek.

-Azt hiszem, erről majd később beszélgetünk. Azt a névjegykártyát pedig ne nagyon reklámozd. Ha megtudják, hogy megvan neked Miss Alvord telefonszáma, üldözőbe vesznek téged. Most pedig elmegyek veled a szobádhoz és kivételesen eltekintek attól, hogy megszegted a szabályt. Cserébe azt kérem, hogy ne újságold el az egész Claremontnak ezt a jelenetet. Ha az újságírók nem vették észre a csevejt, akkor ez maradhat titok. Így is mindenki arról fog beszélni, hogy itt járt. Ha még telefonhívásokkal zaklatnák az katasztrófa lenne.

-Rendben van.-mondtam, majd elindultunk.

-Ennyi ideig tartott lemenni az aulába?-kérdezte Hope.

-Nicole Alvord miatt volt ez a nagy felhajtás.

-Micsoda?

-Itt volt a Claremontban.-mondtam és leültem az ágyamra.

-Te találkoztál vele? Van közös selfie-tek?..

-Hope, nyugi. Igazából csak a száma van meg.

-Ezt nem hiszem el. Miért adta oda neked? Felhívhatjuk?

-Leállt velem csevegni, hogy mennyire szép vagyok és ha leadok pár kilót és stílust váltok, akkor jó modell lehetne belőlem. 

-Ez hihetetlen. De mázlista vagy.-mondta, majd nevetett és én is együtt vele.

-Ez annyira abszurd szituáció volt. Mint egy filmben.

-El kell mesélned a srácoknak.-mondta.

-Jó. Menjünk átt hozzájuk.-javasoltam.

Nekik is elkezdtem az egész sztorit előröl....

Szereplők

Sziasztok, itt vannak a blogom szereplői. Folyamatosan bővülni fog.


Shay Mitchell-Faith Scott


David Henrie-Dylan Morgan


Jennifer Lawrence-Hope Cleveland


Sam Claflin-Clay Stiller


Gynewth Paltrow-Nicole Alvord


Austin Butler-Craig Webstern

6-Visszatér a múlt

Sziasztok! Meghoztam a hatodik részt is. Ha minden jól megy, hamarosan új fejléce lesz a blognak. Kellemes nyarat és jó olvasást kívánok mindenkinek.-Hale.Lucy ♥

Faith szemszöge
Barna nyitott magassarkút viselt a vékony alakját kiemelő hosszú, barna színű, feket gombos  kabáttal. Hosszú barna haja kiengedve omlott a vállára és  Chance Chanel illatfelhőt húzott maga után. Szeméből sugárzott a harag. Először észre se vett engem ( vagy nem akart). Azonnal Elizabeth-hez rohant. A lány kötelességtudóan felállt, és ekkor a nő felpofozta.
-Hogy gondoltad, hogy ezt megteheted velünk?-üvöltötte.-Kerestünk a barátnődnél, de nem találtunk ott. Gondolhattam volna, hogy itt leszel...
Folytatta volna a szidását, ha én nem kezdtem el volna hangosan köhögni. Nem hagyhattam, hogy így beszéljen a húgommal jogtalanul. Hirtelen rámnézett. Végigmért a tekintetével, majd várta, hogy megszólaljak.
-Miért Elit hibáztatja ezért a helyzetért? Végül is aki  a szituációért felelős az csak te lehetsz és a férjed.-mondtam. A harag kezdett felgyülemleni bennem, melyeket az évek során magamba tartottam.
Elengedte Elizabeth kezét és közelebb lépett hozzám. A többi tanár/nevelő kintről figyelte az eseményeket.
-Te nem érthetsz semmit, hogy mi mit miért tettünk. Úgy gondolom, hogy nem tartozom neked magyarázattal ez ügyben.
-Ki nevezi magát anyának, aki ilyet tesz? Hat éves voltam. Gyerek. Ellökött a családomtól egy hülye hírnév miatt. Tudod, hogy egyántalán mi járt a fejemben? Mit gondoltam? Milyen érzés volt? Minden nap vártalak, hogy majd hazaviszel és elhagyhatom ezt a helyet. "A remény hal meg utoljára."-emlékeztettem magamat mindig. De két év után ez a remény elszállt. Azóta csak választ kerestem a miértre. Mi lehetett bennem annyira rossz, hogy a szüleim ellöknek maguktól? Mit tehettem? Erre megtudtam, hogy házasságon kívüli gyerek voltam és ezért küldtek ide?-mire befejeztem a kitörésemet, akkor vettem észre, hogy már felálltam a székből és könnyek csurogtak az arcomon. Elizabeth is a sírással küszködött, de az anyám arcán nem volt megbánásnak jele.
-Elég fura, hogy te így látod a dolgokat. Itt a Claremontban megfelelő körülmények között nőhettek fel. Havonta utalunk pénzt az intézménynek, hogy zsebpénzt, mobilt adjanak neked. Elmehettek moziba, kirándulni. Sok gyerek, akinek családja van, viszont vagyona nincs, irigykedne rád, hogy itt élhetsz. Hálás is lehetnél nekünk, hogy nem egy árvaházba tettünk be csecsemő korodban.
Bumm. Mintha engem is pofon vágott volna, olyan érzésem volt. Főleg az utolsó mondata bántott nagyon.
-Én csak egy anyára vágytam, aki szeret. Nem érdekelt, hogy mennyi pénzzel tömnek havonta. Egy családot nem tudtam megvenni.
-Hidd el, hálás leszel TE még nekem.-mondta.-Gyere Elizabeth, induljunk. Megtiltom, hogy ide gyere.
Elindultak kifele a szobából. Már az ajtónál járhattak, amikor utánuk szóltam.
-És tudod mit, anya? Hálás is vagyok neked. Bár szüleim nincsenek, de vannak olyan jó barátaim, akik mindennél jobban ismernek és szeretnek engem. Ők az én családom.-mondtam.
Arca kifejezéséből nem erre a reakcióra várt. Mintha meglepődött volna a válaszomon. A magassarkú hangos csattanásával hagyta el a szobát.
Senki se mert bejönni. Végül Dylan merészkedett be először.
-Jól vagy?-kérdezte.
-Furcsa, de igen. Sokkal jobban érzem magamat, hogy megmondhattam neki.
-Hát, nagyon jól bántál a szavakkal, ami azt illeti.-mondta.-Van valamire szükséged?
-Egy baráti ölelés jól jönne.-mondtam, mire elmosolyodott és átölelt. Nagyon szorosan zárt magához, mintha ő is átélte volna velem ezeket a pillanatokat. Neki is volt hasonlóban része, csak kicsit finomabb változatban.
-Jól hallottam, hogy lányokat kell ölelgetni?-mondta Clay azzal a gúnyos, mégis imádnivaló mosollyal az arcán, majd  is megölelt.
-Faith, minden oké?-kérdezte félve Hope.
-Persze. Erre szerintem úgy is sor került volna egyszer.
-Mit szólnátok egy mozihoz?-kérdezte Clay.
-Én benne vagyok.-mondtam.

***

-Adam Sandler itt is nagyot alakított.-mondta Faith, miközben a maradék pop cornt rágcsálta visszafelé a moziból.

-Hát, nem tudom. Nekem nem annyira tetszett ez a Pixel.-mondta Dylan.

-Ó, de jó.-kezdtem mondani, amikor a Claremont előtti utcában nem világtottak a lámpák.-Előveszem a mobilomat, hogy világítsak vele.-Ja és kérhetem, hogy most ne kezdjetek el ijesztgetni minket?-modtam, főként Clay-re nézve.

A fiúk összenéztek, és mintha egymás tekintetéből megértették volna a másik szándékát.

-Egyszer az életbe lehetünk toleránsak.-mondta Dylan.

Claremont az utca közepén helyezkedett el. De az út elején már nagy világosságnak lettünk szemtanúi. Mind a négyünkön úrrá lett a kíváncsiság, ezért gyorsítottunk a lépteinken. Az intézmény előtt rengetek fotós és újságíró nyüzsgött. Úgy kellett arréblöknük az embereket, hogy bejuthassunk. Csak az aulában tudtunk fellélegezni, de ott is biztonsági őrök tartották vissza őket.

-Ha nem miattam jöttek-kezdte mondani Clay-akkor mit keresnek itt?

Nos, ez egy jó kérdés.

5-A titok

Elérkezett az ötödik rész. Köszönöm az eddigi lelkes olvasóimat, remélem egyre többen lesztek.☺

Faith szemszöge
Végignéztem rajta. Fekete dzsekit és farmernadrágot viselt. Tekintete rémületet sugárzott és kék szeme kisírt volt. Első ránézésre tizennégy-tizenöt éves lehetett. De ha ez tényleg igaz, akkor én miért nem tudtam róla? Valahogy nehezemre esett koncentrálni.
-Faith.-szólalt meg és én is tettem egy lépést felé.
De ekkor pár fekete öltözéket viselő férfi elvezette őt.
-Miért nem találkozhatok vele?-kérdeztem meg Dylantől.
Nem tudom, hogy miért pont tőle, aki nem tud rá választ adni.
-Jobb lesz ez most így.-mondta.
-Kinek? Nekem ugyan biztos nem.-kezdtem felemelni a hangomat.
-Gyere, üljünk le.-mondta Clay és felvezetett a szobámba.
Nagyon sok gondolat kavargott a fejemben. Miért pont most bukkant fel? Mit akarhat? Egy dolog biztos:találkoznom kell vele. Közben Hope hozott egy pohár vizet, melyet lassan elkezdtem kortyolgatni. Olyan érzésem volt, mintha egy méregpoharat innék. Dylan is bejött, de senki nem mondott semmit. Nem tudtunk mit kezdeni ezzel a szituációval. Körülbelül tíz perc telhetett el, amikor Mrs.Higgins, a nevelőnőm kopogás után belépett a szobába.
-Gyerekek, kérlek menjetek ki. Szeretnék Faith-el négyszemközt beszélni.-mondta.
Kimentek.
-Nos nem tudjuk mire vélni, hogy a testvéred felbukkant itt. Nem egy gyakori eset. Biztos vagyok benne, hogy a szüleid nem tudtak erről, hogy idejött.
-Beszélhetnék vele?-kérdeztem.
-Jogszabály szerint nem. Viszont mivel te már tudomást szereztél arról, hogy ő itt van, így hivatkozhatunk arra, hogy ha eltiltanak tőle, akkor depresszióba is eshetsz. Tehát találkozhatsz vele.
-Köszönöm.-mondtam.
Levezettek az igazgatóságra, majd egy csukott ajtós helység előtt megálltak.
-Bemehet.-szólalt meg valaki a hátam mögül.
Hezitáltam. Nem tudtam semmit róla, a múltjáról, az életéről. De ha ezt a kivételes lehetőséget elhalasztom, lehet, hogy nem lesz lehetőségem még egyszer találkozni vele. Vettem egy mély lélegzetet, és lenyomtam a kilincset. E mozdulat megtétele nagyon nehéz volt számomra. Az ajtó mögött ott ült egy széken. Számomra is volt egy szék behelyezve, és a két ülőhelyet egy asztal választotta el egymástól. Lassan, szó nélkül bementem és kötelességtudóan leültem. A kínos csend elkerülése érdekében azonnal ráköszöntem.
-Szia.-mondtam neki.
-Szia Faith.
-Hogy hívnak?
-Elizabeth Veronica Scott-nak.
Elgondolkodtam az eddigi eszmecserénken és úgy hangzott, mint egy vallatás. Nagyon megsajnáltam, ahogyan olyan esetten ott ült a széken és a kezét szétterítette az asztalon. Próbáltam kedvesebben közeledni hozzá.
-Mennyire tetszik a nyakéked.-mondtam, amikor a tekintetem a nyakában levő ezüstláncra siklott, kék kövekkel díszítve.
-Köszönöm. Én tudod...nem gondoltam volna, hogy megtalállak. És a szüleim nevében is elnézést szeretnék kérni tőled, azért, amit veled tettek. Én csak most, pontosabban három napja tudtam meg, hogy van egy nővérem.
-Ami azt illeti, én sem tudtam rólad. Hogyan találtál rám?
-Kerestem egy gyerekkori képet rólam. Ekkor hirtelen találtam is egyet, melynek hátoldalán ez a név állt: Faith Scott. Azonnal kérdőre vontam a szüleimet, akik próbálták terelni a témát. De amikor azzal fenyegetőztem, hogy elszököm, elmondták, hogy igen, te létezel és, hogy ide küldtek hat éves korodban. És amikor rákérdeztem, hogy miért?.-mondta, majd láttam, hogy küszködik a sírással. Ekkor megfogtam a kezét. A folytatásra nagyon kíváncsi voltam.
-Közöltték velem, hogy azért, mert te egy házasságon kívüli gyerek voltál, ami rossz fényt vetett volna a neves Scott családra. Kisebb korodik még rá tudták fogni, hogy rokon gyerek vagy, de ha felnőssz, csak nem kérhettek arra, hogy tagadd le, hogy a gyerekük vagy.
Jó volt tudni. Ezért kirakni egy gyereket? Itt az életemről vol szó. Tudtam, hogy nem itt kell kifakadnom Elizabeth előtt.
-Tudják, hogy itt vagy?-kérdeztem
-Nem. Valószínűleg nem gondolták, hogy ily rövid idő alatt megtalállak téged.
-A közelben laktok?-kérdeztem.
-Kb. 20 kilométerre innen.
-A szüleink tettek, amit tettek. De ezt a pár percet, amit veled tölthetek nem akarom rájuk pazarolni. Nem érdemlik meg.-mondtam, mire felnevetett. Először, mióta láttam. A feszültség kezdett elmúlni benne, és a kézszorítása is enyhült.
-Jogos. Alap dolgokat szeretnék megtudni rólad. Például mi a kedvenc színed, ilyesmiket.-mondta, de már úgy beszélt velem, mintha a legjobb barátjával csevegne.
Miután megtudtuk egymásról ezeket az "alap" dolgokat, hirtelen az órájára pillantott. Arckifejezése azonnal megváltozott.
-Nos az a helyzet, hogy otthon nem tudják, hogy én ide jöttem és vissza kell mennem hozzájuk. Bár ezt a látogatást úgy is közölni fogják majd velük. Ennyi szabályt már nem szeghetnek meg.-mondta.
-Hát én nagyon örülök, hogy ennyi áldozatot meghozva találkoztál velem.
-Egy dolgot még el kell mondanom. Mivel kiderítettem a dolgokat, távol akarnak tartani Colorado Springstől. Úgy néz ki, hogy a középsulit Párizsban kezdem el.
-Jellemző rájuk ez a lépés. Mindig elfutnak a problémák elől, ahelyett, hogy megoldanák és szembe néznének velük.
-Szeretném elmondani a telefonszámomat, hogy tudjuk tartani a kapcsolatot moblinon....-már épp elkezdte mondani, amikor kintről egy egészen hangos kiabálás zaja szűrődött be a fa ajtón.
-Nem érdekel. Nem volt joga hozzá, hogy engedélyezze, hogy találkozzanak. Ez az állásába fog kerülni.-mondta egy női hang.
-Na, ez anya.-mondta Elizabeth.
És ekkor az állítólagos anyám belépett a szobába.

Trailer

Sziasztok, elkészült a trailerem. Köszönöm Szarka Beátának! ☺Nézzétek meg, mert kíváncsi vagyok a véleményetekre.

4-Az ismeretlen ismerős

Tudom, hogy kicsit késve, de megérkezett a negyedik rész. Köszönöm a nyolc feliratkozómat!☺

Faith szemszöge
A hétfő egy kiállhatatlan nap mindenki számára, főleg egy ilyen enyhén mondva eseménydús hétvége után. Csak vasárnap este volt időm tanulni, ezért sokáig fenn voltam-semmi kedvem iskolába menni. Fél hétkor viszont felébresztettek.
-Faith és Hope kelni kéne!-szólt be a nevelőnk.
-Csak egy perc.-válaszoltuk szinte egyszerre Hope-al.
Végül rászántuk magunkat a készülődésre. Meg van beszélve, hogy minden hétköznap fél nyolckor találkozunk a fiúkkal az aulában. Azért van ilyen korai időpont, mivel úgy is mindenki késik. Ez ma reggel sem volt másképp.
-Hol van Dylan?-kérdeztem Clay-től, aki még békésen a szendvicsét ette.
-Ma még nem kell iskolába mennie a történtek miatt.-mondta.
Ilyen felállásba indultunk el. Útközben Hope és Clay azon veszekedtek, hogy melyik filmet nézzük meg délután. Barátnőm egy sírós, romantikus film mellett voksolt, míg a másik fiúhoz híven egy horrorfilmet javasolt.
-Na Faith szerinted melyik a jobb?-kérdezte Hope.
-Egyik se, ha Dylan hangulatát nézzük. Inkább egy kalandfilmet javaslok.
A hallottakon egy kicsit elgondolkodtak, majd egyetértően beleegyeztek az ötletembe.
A délelőtt egyébként hamar eltelt és szerencsére nem nagyon voltak feleltetések és dolgozatok. Már csak hármunk közül én voltam a gimiben, a többiek órái elmaradtak. Eddig sikerült elkerülnöm Craiget...eddig. Éppen a könyveimet akartam betenni a szekrényembe az utolsó óra után, amikor  elhaladt mellettem. Nem mondott semmit, csak hosszú másodpercekig nézett,majd továbbment. Részben voltam csalódott és boldog, hogy nem szólt hozzám. Mondjuk részben én kérdtem ezt tőle. Gyorsan a Claremontba siettem, hogy a nap hátralévő részét Dylan-nel töltsük.
-Szia. Hol vannak Clay-ék?-kérdezem.
-Elmentek filmért a vetítőszobába. De még mindig nem tudták eldönteni, hogy mit nézzünk. Nekem meg aztán olyan mindegy.-mondta-Milyen napod volt egyébként? Én halálra untam magamat.
-Háát minden rendben volt, csak ugye Hope-al még nincsen minden rendben...-kezdtem el mondani, de hirtelen megszakítóttam a mondatot, mivel rájöttem, hogy ő nem tud a csókról és a veszekedésről semmit.
-Mi történt?
-Semmi.-vágom rá azonnal.
-Faith, ismerlek téged és tudom, hogy mikor nem mondasz igazat, és ez egy ilyen pillanat.
Na most Dylan sarokba szorított. Muszáj lesz kitálalnom neki.
-Craig a buliján odajött hozzám és közölte, hogy szeret. Ez nem lett volna baj, de meg is csókolt. Pont ekkor lépett be a szobába Hope, aki él-hal ezért a fiúért és kicsit berágott rám.
-Értem. Gondolom nekem erről nem akartatok szólni. Miért?
-Sok gondod volt. Ez ahhoz képest semmiség.
Ekkor ellépett mellőlem és az ablakhoz ment. Úgy tesz, mintha a tájat figyelné,de tudom, hogy közben az agya folyamatosan kattog valamin.
-Hát azért érdekel, hogy mi van veletek. Néha beavatthatnátok.
-Ennyire haragszol?
-Nem csak ez a bajom. Clay is elhallgatott előlem egy-két dolgot. Azért, mert volt ez a kavarodás a szüleimmel még ugyanúgy része vagyok az életeteknek.
-Jó, sajnálom. Én tényleg csak jót akartam.

-Elhiszem.-mondta, majd elmosolyodott.

Ezután lementünk a vetítőterembe. Hope elégedett mosolyából gondoltam, hogy ki "nyert".

-Miért kell a lányoknak mindig engedni?-kérdezte Clay.

-Ilyen az élet.-mondta Hope, majd habozás nélkül elindította a DVD-t. A másfél órás filmet a fiúk mind rezzenéstelen arccal nézték, még mi a könnyeinkkel küzködtünk. A tévénézés után segítettem Hope-nak megírni egy házidolgozatot, majd mentünk vacsorázni. Megakadt a szemünk azon, hogy a nevelői szobák előtt gyülekezett az összes nevelő. A beszélgetésükből nem lehetett kivenni semmit, mivel mindenki egyszerre beszélt. Akkor kezdtek elcsendesedni, amikor az igazgatónő befordult a folyosón. Mivel kicsit kíváncsiak voltuk, megálltunk a faliújság előtt, mintha azt fürkésznénk.

-Kérem, hogy nyugodjanak meg. Mindent elmagyarázok önöknek Nicole Alvord-ról. Viszönt hölgyeim, kérem menjenek vacsorázni.-mondta nekünk.

Egy fejrázással jeleztük, hogy vettük a célzást.

-Szerinted tényleg arról a híres színésznőről beszéltek, vagy tiszta véletlenül mást is Nicole Alvordnak hívnak?-kérdeztem meg Hope-tól útba az étkezde felé.

-Hát mind a kettő eset eléggé hihetetlen de még mindig ez a valószínűbb mintaz, hogy a Claremonthoz valami köze legyen.-mondta.

Ebben tényleg igaza van.

-Nem biztos, hogy tovább kéne menned.-mondta Clay.

-Miért?

A válasz a nagy hallgatás.

-Fiúk mi történt?

-Vár rád az aulában valaki, akivel nem biztos, hogy kéne találkoznod.

Craig-ő volt az első személy aki eszembe jutott. Kikerülöm Clay kezét és pár lépést előrébbhaladok, így eltűnt a takarásból az a szőke hajú lány, akit megpillantottam. Nem tudom, hogy kicsoda ő, de nem rá számítottam. Ekkor Dylan odalépett mögém, és beszélni kezdett a fülembe.

-Elvileg ő a húgod.-mondta.

Ha nem kaptam volna sokkot, kedvem lett volna visszakérdezni, hogy tényleg jól értettem-e.